magyarock

"átkozott kiben már nincs hazaszeretet"

A magyarok története

1. fejezet : Őseink

A jelenleg széles körben elfogadott elmélet, a finnugor őshaza elmélete szerint őseink az Ural hegység környékén, annak is főleg a keleti oldalán élhettek, egy finnugor ősnép részeként. Ez a korai finnugor közösség az elmélet szerint halászatból és vadászatból tartotta fenn magát, tehát nomád életmód szerint éltek, amit az tett lehetővé, hogy élőhelyük zsákmányban gazdag volt. A finnugor népből folyamatosan vándoroltak el különböző törzsek keleti és nyugati irányba. Ez az elvándorlás valamikor az i. e. 3. évezred környékén kezdődhetett. Nagyjából az i. e. 2. évezredben a megmaradt törzsek kapcsolatba kerülhettek más, déli népekkel, akiktől megtanulták az állattartás és a földművelés alapjait. Ebből a korból sok mai szavunk származik (szarvasmarha, ló, búza, árpa). Ekkor tanulhatták meg a fémművességet is, ami bronz tárgyak készítését tette lehetővé. Nyáron sátrakban, télen földbe vájt kunyhókban élhettek. Hitvilágukra az általuk készített sziklarajzokból következtethetünk, melyeken ember- és állatalakokat, égitesteket ábrázoltak mágikus jelek kíséretében.

A finnugor őshaza elmélet szerint az előmagyarság a bronzkor végén válhatott ki az ugor népek közösségéből, és önállóan élt tovább. Ez valamikor az i. e. 10. század körül történhetett. A nyelvtörténeti kutatások szerint ebben a korban a magyar törzsek már önálló nyelvet beszélhettek, melyet később is megőriztek. Az önálló nyelv és megnevezés az etnikai tudat felébredését eredményezhette, szorosabbá tette az összetartozás érzését. Hittek a közös ősökben, ami legendák születését eredményezte. Feltételezések szerint a csodaszarvas legendája is ebből a korból származik.

Az i. e. 5. században egy ismeretlen eredetű népvándorlás miatt a törzsek nyugatra költöztek. Útjuk végállomása a Volga és Káma folyók, illetve az Ural hegység közötti terület volt (a mai Baskíria, Oroszországban, Európa legkeletebbi határán). Az ősmagyarság a feltételezések szerint mintegy ezer éven át lakta ezt a területet. Bár nagyobb részük az 5. század körül innen továbbköltözött, egy kisebb részük azonban maradt. A hátramaradottak tovább őrizték nyelvüket, ezért találhatott rájuk Julianus nyolcszáz évvel később. Itt találta meg Julianus barát 1236-ban a hátramaradt magyarokat. Ő nevezte el ezt a területet Magna Hungariának. Az 1980-as években zajlott régészeti ásatások során ezen a területen rengeteg ősi magyar sírt találtak, ami alátámasztja, hogy őseink itt hosszabb ideig éltek.

 

 

Levédia

 

A legújabb kutatások szerint a magyarok a 670-es években, a Kuvrat-féle onogur-bolgár birodalom felbomlása után költöztek Etelközbe, miután a kazárok valószínűleg magyar segítséggel megdöntötték Kuvrat egymással vetélkedő fiainak hatalmát. A magyar őstörténet későbbi hagyománya szerint első fejedelmünk Levedi volt, akinek a szállásterülete volt Levédia Etelközön belül, de a magyarok rögtön egész Etelközt birtokba vették.

 

 

Etelköz

Etelköz, történeti-földrajzi fogalom, amelyet az Árpád népe által, a honfoglalást megelőzően birtokolt terület megjelölésére használnak. Az elnevezés egyetlen forráson, Bíborbanszületett Konstantin A Birodalom kormányzása című művén alapul (Aτελκoυζoυ, Aτελ και Oυζoυ..^[1], ejtsd: Atelkuzu, Atel ke uzu). Arról hogy pontosan mely földrajzi helyet jelöli sok vita folyt, de más középkori szerzők műveit is figyelembe véve Etelköz fekvése elég pontosan behatárolható.

A császár művének 38. fejezetében a következőt írja:

„A besenyők földjét, melyen abban az időben a turkok laktak, az ott levő folyók neve szerint nevezik. Ezek a folyók: az első a Barukh, a második a Kubu, a harmadik a Trullosz, a negyedik a Brutosz, az ötödik a Szeretosz.”

A 40. fejezetben:

„Az a tartomány, melyet előbb bírtak a turkok, az azt átszelő folyam neve szerint Etelnek és Kuzunak neveztetik, és ott most a besenyők laknak.” (Vári Rezső 19. század végi fordítása)

Az így meghatározott földrajzi helyet Budai Ésaiás 1811-ből származó átírása nyomán nevezik a magyar történészek Etelköznek és a feltételezések szerint az elnevezés a Don folyót vagy általában folyóvizet jelentő ótörök eredetű etel és a magyar -köz szó összetételével keletkezett. (A Volga ótörök neve is Etil volt, a kazárok Volga-menti fővárosát pedig Itilnek nevezték.) A császár a földrajzi hely meghatározásához öt folyónevet ad meg. Vita a régi folyónevek azonosítása körül keletkezett, de legvalószínűbb megfeleltetésük a következő:

• Barukh = Dnyeper (A "barukh" héber eredetű szó, jelentése "áldott". Bíborbanszületett Konstantin híres művét görögül írta, de jól ismerte a Bibliát, amelyben szintén szerepel ez a szó. A Barukh megnevezés eredhet a zsidó vallást felvevő kazároktól is.)
• Kubu = Bug (de lehet az az Azovi-tengerbe ömlő Kubány is)
• Trullosz = Dnyeszter (ez a "Danaszter" besenyő neve, tehát itt nyilván a Dnyeszterről van szó),
• Brutosz = Prut (több történész szerint is azonos a mai Románia és Moldova közötti határfolyójával a Pruttal) és
• Szeretosz = Szeret (A romániai Moldvában ma is létezik a Szeret folyó, mellette laknak a csángók)^[2]

Az Etelközzel kapcsolatos kérdéskör nem merül ki a földrajzi hely meghatározásában. Etelköz Árpád népének utolsó hazája volt a honfoglalás előtt. Itt folytak le olyan fontos események, mint például a vérszerződés, vagy egyes vélemények szerint a kavarok – a szakirodalomban sokszor helytelenül kabaroknak vagy kóboroknak nevezett kazár népcsoport – csatlakozása. Etelköz fontos a magyar-szláv érintkezés kezdetének meghatározásában is. A kutatásnak tehát ki kellett terjednie arra is, hogy Árpád népe mikor költözött át Levédiából Etelközbe. Mivel a történész császár művében semmiféle támpontot nem nyújt egy időrend felállítására, ebben a kérdésben talán még nagyobb a bizonytalanság, mint a földrajzi hely meghatározásában.

 

2. fejezet : a honfoglalás

A honfoglaláskor

 

A zsákmányszerzés érdekében a rokon törzsek hajlandóak voltak más népekkel szövetségre lépni, és részt venni azok egymás ellen folytatott csatájában is. A 850-es évektől kezdve kezdtek el a két tömény (egy tömény tízezer harcos) harcosai nyugatra járni portyázni, a nyugati népek is ekkor ismerték meg a magyarokat. Jó harcosok lévén több európai uralkodó is gyakran meghívta a magyarokat csapataik erősítésére, és hírük egész Európát bejárta. (Így például a német krónikák is beszámolnak róluk.) Fegyelmezett hadszervezetük, újszerű harcmodoruk, mellyel csapdába csalták az ellenséget, lovaglásban és íjkezelésben megmutatkozó tehetségük félelmetes ellenféllé tette őket. Az európai háborúk során gyakran jártak a Kárpát-medencében, Attila volt országában, és ismerték a terület előnyeit.

Az éghajlattörténeti kutatások szerint az 4. század és a 13. század a kelet-európai sztyeppén az időjárás nedvesebb volt, de ezt a 9. században és 10. században egy szárazabb időszak váltotta fel. Ez indította el a népvándorlás újabb hullámát, aminek részei voltak a magyar kalandozások, a besenyő támadások, de nem okai, ahogy korábban gondolták. A Kárpát-medence ebben az időszakban is nedvesebb volt, mint a kelet-európai sztyeppe, ezért választották a magyarok az idevándorlást, ahol tovább folytathatták megszokott életmódjukat. Az ekkor már nem nomád, hanem félnomád életmódjukra a Kazár Birodalomban tértek át – mielőtt még Etelközbe vándoroltak volna a legújabb kutatások szerint a 670-es években –, aminek része volt például a belterjes marhatartás. A hét törzset tömörítő magyar törzsszövetség fejedelmeinek Álmost majd őt követően Árpádot, a Megyer (Magyar) törzs vezetőit választották, a társfejedelem Kurszán volt ekkor. A magyar törzsekhez csatlakozott a szomszédos kabarok három törzse is. A kabarokkal együtt tehát legalább tíz törzsből álltak.

 

A honfoglalás

 

 

A magyarok 895–900 között foglalták el mai hazájukat. Egyes szakvélemények szerint a honfoglalást egy különösen pusztító besenyő támadás után döntötték el végleg. A magyar seregek egy katonai szövetség keretében hatoltak be a Kárpát-medencébe; 894-ben Bölcs Leó bizánci császár szövetségeseként a bolgárok ellen szálltak harcba. Az előhadak szövetséget kötöttek Szvatopluk morva fejedelemmel a frankok ellen, akiket a mai Dunántúl területén le is győztek, majd a Felső-Tisza vidékére vonultak, hogy megvárják az Árpád vezette fősereget. Ekkor, kihasználva a főhadak távollétét, az Etelközben hátramaradt utóvédet és a népet a besenyők megtámadták, feldúlva szálláshelyeiket. Ez a pusztítás arra kényszerítette a törzseket, hogy Etelközt elhagyja és egyetlen nagy hullámban a biztonságosabbnak ítélt Kárpát-medencébe vonuljon.

Más vélemények szerint a honfoglalás csak egy hosszabb ideig tartó és jól megtervezett áttelepülés lehetett. (Az ökrös szekerek és a nyájak sebességét alapul véve ez napjainkban is komoly logisztikai próbatétel lenne.)

895-ben tehát az etelközi magyarság jó része (a becslések szerint 200-500 ezer ember) a Kárpát-medencébe költözött. A magyarság másik része a déli irányba vándorlást választotta, a Kuma folyótól délre, a nyári legelők kaukázusi vidékét.

3.fejezet:A Kárpát-medence

A helyi fejedelmekkel szövetségre léptek vagy harcban legyőzték őket, és elég gyorsan birtokba vették az egész területet. A következő néhány nemzedék alatt a honfoglalók és az őslakók összeolvadtak. Az előbbiekből lettek (a későbbi feudális államrend kialakulásával) a szabadok, a későbbi nemesség, az utóbbiakból pedig jellemzően a szolgák, a későbbi jobbágyság.

A honfoglalást követően a magyarok törzsszövetségben éltek, kettős irányítás alatt, főfejedelmük a kende vagy kündü, mellette a kormányzás legfőbb gondja, a hadak irányítása a másik fejedelemre, a gyulára hárult. A törzsek emlékét falvaink, településeink nevei is megőrizték. A honfoglalás kori népesség társadalmilag tagolt volt, a következő csoportok alkották: előkelők, középréteg, köznép, szolgák. A szolgák közé tartozhattak a honfoglalás során meghódított területek lakosai és a portyázások hadifoglyai. A törzsek a honfoglalás első szakaszában a Duna–Garam vonaláig nyomultak előre, ezt követte a Dunántúl birtokbavétele. Elsősorban a sík területeket keresték, választásaikat védelmi szempontok határozták meg.

A következő évtizedekben a magyarság életmódja kezdett megváltozni. A letelepedés kényszerének feszültségét zsákmányszerző hadjáratokon, az úgynevezett kalandozásokon keresztül próbálták levezetni.

 

 

 

4.fejezet : Kalandozások

Kalandozó hadjáratoknak vagy kalandozásoknak nevezik azokat a katonai vállalkozásokat, amelyeket a honfoglalást követően a magyarság vezetett Európa különböző vidékeire. 862 és 970 között bizonyosan, legalább negyvenhét hadjáratot indítottak a magyar seregek, ebből harmincnyolcat nyugati, kilencet déli irányba. Mutatnak nyomok északi (fehér horvátok) és déli (horvátok, szerbek) irányú hadjáratokra is de ezek részleteiről nincs információnk. A IX. század végén, X. század elején a Kárpát- medencében letelepedő magyar törzsi társadalom vezetői, fegyveres kíséretük fenntartásának céljából indítottak a korban állandósuló, zsákmányszerző portyákat, melyeket a magyar történetírás Kalandozó Hadjáratoknak nevez. Annak ellenére, hogy a hadjáratok kezdeti célja a zsákmányszerzés, fosztogatás volt, később a bizonytalan, sokszor anarchikus bel-, és külpolitikán felülemelkedni kívánó Nyugat- európai uralkodók szívesen alkalmazták zsoldosként az Európaszerte rettegett magyar harcosokat ügyeik rendezésére. Végül ez vezethetett a Kárpát- medencébe vissza- visszatérő magyarok harcmodorának kiismeréséhez, melyet az első vereségek közvetlen okaként tartunk számon.

 

 

a kalandozások célja

 

 

A hadjáratok céljáról a legkülönfélébb magyarázatok ismeretesek. A valódi célok és okok keresését megnehezíti, hogy – csaknem kizárólag – nyugati krónikások leírásaiból tájékozódhatunk. Ezek a krónikások a magyarokat – természetszerűen – ellenségüknek tekintették, így elfogult, túlzó képet mutatnak a magyarokról és az általuk okozott pusztításról.

A történetírók egy része e krónikák nézeteit átvéve, kizárólag rabló, zsákmányszerző, sőt céltalanul pusztító háborúkként jellemzi ezeket a hadjáratokat. A 19. századi magyar történetírók úgy vélték, hogy a kalandozó hadjáratok egyik célja a hadi dicsőség szerzése volt. A 20. század második felében történetírásunk fő vonulata a hadjáratokat a nemzetségi társadalom általános válságával, a termelésből kiszorult szabadok zsákmányszerző szándékával magyarázza.

A hadjáratok minősítéséhez figyelembe kell venni a következőket is:

• A kor hadviseléséhez hozzá tartozott az ellenséges területek dúlása. A kor ellátási és hadsereg-szervezési viszonyai között nagyon nehéz volt egy ütőképes hadsereg egyben tartása, így csak ritkán került sor nagy ütközetekre. A háborúk többségében az ellenfelek egymás hátországának felégetésével próbálták a győzelmet kicsikarni. Ez a stratégia más hadseregekre is jellemző volt.
• A hadjáratokban a magyar haderőnek csak egy része vett részt. A legfeljebb ötezer lovasból álló magyar sereg célját sokszor több száz – nem ritkán ezernél is több – kilométer megtétele után, sokszor ellenséges területen áthatolva érte el. Ez a tény egyrészt a hadjáratokat irányító magyar vezetők magas szintű hadvezéri képességeit bizonyítja, másrész kétségessé teszi azt, hogy a hadjáratok egyedüli célja a zsákmányszerzés volt.
• A korban általában szokás volt a legyőzöttek javait zsákmánynak tekinteni. (Nagy Károly avar hadjárata után szekérszámra vitték az avar kincseket Nyugat-Európába, mégsem találkozunk e hadjárat „zsákmányszerző” minősítésével.)
• A magyar hadjáratok jelentős része a nyugat-európai belső háborúk egyik résztvevőjének szövetségében történt. Nem ritkán, az egyik évben még szövetséges erő, már a következő évben a magyarsereg célpontja (Ez irányba Vajay Szabolcs végzett jelentős kutatásokat).

Mindezek figyelembevételével a kalandozó hadjáratok céljáról egy árnyaltabb felfogás is létezik: a kétségtelenül meglévő zsákmányszerzés mellett ezek a hadjáratok egy nagy ívű katonai stratégia részei, melynek célja a Kárpát-medencei magyar hatalom megszilárdítása és annak megakadályozása, hogy Európában egy azt veszélyeztető államalakulat létrejöjjön.

A magyar hadjáratokat az tette lehetővé, hogy a magyar hadművészet jelentős fölényben volt a nyugat-európaival szemben.

 

 

 

Vége